Vasárnap délután elvittek a jönköpingi temetőbe. A világ legszebb temetőjének tartom ezt a sűrű fenyves erdőbe telepített temetőt, ahol a dimbes- dombos tájon magas fenyőfák alatt nyugszanak az előre mentek. Este a síroknál égtek a gyertyák, és a dombokról ráláttunk a völgyben égő mécsesekre. A legmagasabb dombon áll egy magas kereszt, hirdeti, hogy feltámadunk. A sír nem tarthat fogva.
A temetőben Mertha mama és Elof papa sírjánál álltunk meg, tisztelettel emlékezve életükre. Az unokák nagyszüleiknek állítottak emléket, a dédunokák a dédszülőknek, de én kit tisztelek bennük.
Kik voltak ők nekem? Hogyan alakult volna az életem, ha 1945-ben Elof papa nem gondol a háborúviselt gyermekekre szeretettel és segítő szándékkal? Mi lett volna, ha az én ákom-bákom köszönő levelemre nem fogad a szívébe az egész család? Ki mondaná nekem 66 év óta, hogy Kishúgom? Eljutottam volna egyszer is Svédországba nélkülük? Biztos hogy nem. De ők szerettek ismeretlenül is, segítettek azzal, amijük volt, és hűségesen megtartottak legjobb barátjuknak. Vagy inkább rokonuknak. Csak álltam a sírnál, és megköszöntem a jó Istennek, hogy ennyire szeretett engem, hogy nekem adta pótszűlőknek Mertha mamát és Elof papát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése