Midsommar ünnepe svéd barátaimnál

Június utolsó vasárnapján ünneplik meg azt a különleges természeti jelenséget, hogy nem megy le a nap. Éjjel sem. Egy nemzet várja fényre éhesen a világos éjszakát, amikot éjfélkor is be lehet fűzni a cérnát a tűbe. Ilyenkor háromnapos vigadalom vár mindenkit. Néhányszor részt vehettem rajta, és felejhetetlen élményekkel gazdagodtam általa. Az első napon a kislányok kimennek az erdőbe és virágot szednek. Sok féle egyszerű vadvirág nyílik ilyenkor a fák alatt. Kékek, sárgák, fehérek. Vígan vannak a lányok, és mind meg akarja tudni az a fiú lesz-e a vőlegénye, akire gondol. Hét féle virágot tesznek a párnájuk alá, és akivel álmodnak azon az éjjel, nahát az lesz.
A többi virág, mind az összes, ami a kosárban összegyűlt, alkotja majd a koszorút. Kettőt fonnak belőle. Amíg a lányok buzgólkodnak a koszorúval, addig a legények kivágnak egy óriási fenyőfát, lecsupaszítják a törzsét, és egy nagy tisztás közepére állítják.Erre akasztják fel a két koszorút.
A fiatalság népviseletbe öltözik erre az ünnepre, és régi tánccal köszöntik a fényt. Ez a tánc valójában egy körjáték, amelybe mindenki bekapcsolódhat, aki bírja szusszal. A tisztás szélén büfé asztalokon kávé, üdítő, szendvics és rengeteg sütemény található. Ezen az éjszkán nem fekszenek le, és virslit sütnek grillsütőn.
Vasárnap mindenki templomba megy, gyönyörű a népviseletbe öltözött asszonyok, lányok látványa. A nyárköszöntő énekét éneklik frissen és vidáman. Megérkezett a nyár!  

Tehetség

Már sok éve annak, hogy tanári kiránduláson vehettem részt, és meglátogattunk egy különleges bécsi iskolát. Tehetséggondozó intézmény volt. Maga az iskola is eredeti épületben működött. Hatalmas kerek csarnokban folyt a tanítás, nem voltak osztályok és falak, hanem körbe-körbe vezető négyes osztású boxok. A tanár rálátott a négyes "teremben" ülő gyerekekre, Talán ketten, hárman ültek egy boxban. A tanár külön feladatot adott a gyerekeknek és körbe járva vezette a munkát. Így tanult együtt az egész iskola. Halk zümmögés féle zaj volt a teremben, de nem volt zavaró.A körbe futó tanteremsor közepén egy kerek színpad emelkedett, mert a tehetséges gyerekek ott adták elő tudományukat. Minden tanuló a saját képessége és teljesítménye szerint haladt előre, és lehetséges, hogy például fizikából két évvel is megelőzte az osztály színtet. Külön feladatot kaptak abból a képességfejlesztő témából, amelyben a gyermek tehetségét vélték kiemelkedőnek. A köralakú "iskolát" egy széles folyosó vette körül, ahol a tanulók műveit állították ki. Hatalmas festmények, szobrok és más kütyük voltak elrendezve, hogy bárki lássa, milyen zseni az alkotója. Igazán érdekes volt!
Aztán elgondolkodtam a dolgon. Mi 42-46 -os osztálylétszámmal tanultunk.Kerestem olyan tehetségcsírákat magamban, amelyeket azért nem tudtam kihozni magamból, mert nem volt hozzá megfelelő körülmény. Kerestem, kerestem, de nem találtam ilyet. Sőt azt kellett megállapítanom, hogy olyan képességek birtokába jutottam, amelyekről nem is álmodtam. A körülmények pedig igazán nehezek voltak. De másként ment a tanítás.
Hálás vagyok tanítóimnak, hogy figyeltek rám, és mindannyiunkra, a nagy létszám ellenére, és kifejlesztették bennünk azokat a jellemvonásokat és képességeket, amelyeket Isten rejtett el bennünk. Pedig gyakran még tankönyvünk se volt, értem ez alatt az első osztályt az olvasás tanulással, és a történelem tanulást a Rákosi korszakban. Akkor ugyan lett volna tankönyvünk, de nem is vehettük elő, mert a tanárunk az igazságot akarta tanítani nekünk.
A tanítói munkámhoz azt a tanulságot vontam le ebből az iskola rendszerből, hogy a tehetség kimutatkozik "iskolacsoda" nélkül is, és a fejlesztéséhez inkább "csoda" tanító kell, mint különleges körülmény.
Ha nem is voltam ilyen tanító, de tudtam, milyen szeretnék lenni, és megpróbáltam segíteni a gyerekeknek azzá lenniük, amilyennek Isten teremtette őket. Talán néha sikerült is! 

Fekete ajándék

Volt az életemben két tanév, amkior külföldön tanítottam, és tanítványaim nagy része fekete bőrű gyermek volt.Gyönyörűek voltak! Mivel igen jó a ritmusérzékük nagyon könnyen tanulták a magyar nyelvet. A kiejtésükön nem lehetett megállapítani, hogy nem magyarok. Tökéletesem ejtették a "ty"-t, a "gy"-t, az "r"-t és a többi nehezen ejthető hangot. Szerettem őket és azt gondolom, ők is viszont. Jenifer egyszer beleesett a kagylóval borított udvarba és vérzett a lába. Elláttuk, és ők hálásan köszönték meg. Az iskola összes feketebőrű gyermeke az ajtónk előtt gyűlt össze, és magyarul mondták: Köszönöm! Trisa Hart beszélt legtisztábban,kitűnő tanuló kislány volt.. De tanítottam a leggyengébb matekosokat is, akik igazi kihívást jelentettek. Még számfogalmuk sem volt.De sikerült elérni velük, hogy eljutottak a második osztályba. A jó Isten segítségével értük el ezt az eredményt.
Tanév végén egy kis ajándékot hoztak a gyerekek. Az volt a legérdekesebb, hogy a fekete bőrűek fekete ajándékot adtak.Fekete kontytűt, fekete fésűt, fekete zsebkendőt, fekete agyag cicát, és más apróságot,  mindent feketében. Amikor az üzletben összetalálkoztunk valamelyik fekete anyukával, elbújtak a pultok mögé onnan lestek ránk.Ezt nem értettük, de azt gondoltuk, ez jobb így nekünk.Akkor még nem lehetett volna elképzelni sem, hogy egyszer Obama lesz az elnökük.
A jellegzetes ajándékok szívbe markolók voltak, és szeretettel őrzöm az emléküket. A fekete gyerekekét is, meg az ajándékaikat is. Jó lenne tudni, mi lett velük!

Különleges ízek

Kedvenc témámnál vagyok, mert szeretek főzni is és enni is. Ki is próbáltam minden ételt az utazásaim során. A legérdekesebb élményeimet osztom meg veletek. Puolankán, a Mikulás fővárosában, vasárnap reggel  ünnepi reggelire terítettek. Kristály kehely is volt az asztalon. Nem tudtam, mire vélni. Aztán hozták a fehér, friss, lágy sajtot, és mindenki kapott a kelyhébe. Ezután ünnepi kannából forró kávét öntöttek rá. Alig mertem hozzá nyúlni, de amikor megkóstoltam, rájöttem, micsoda finomságot kaptam. Ha elfog a honvágy a barátaim után, sajttal iszom a kávét. Gyenge utánzat.
Abban a faluba, ahol magyart tanítottam, mindenki, és mindig fogyókúrázik. Nemzeti tudat. Grapefruitot eszegetnek a nők, mert állítólag fogyaszt. De a barátnőim megszórták sóval.Csak itthon mertem kipróbálni, amikor senki nem látott, mert féltem, hogy baj lesz. De nem lett! Nagyon- nagyon finom!
A svédek édes kenyere is próbára tett, meg a friss kagyló nyersen, a békacomb. de mind nagyszerű csemege volt. Mégis azt ajánlom, hogy kagylót ketchuppel egyétek és sós keksszel, a békacomb rántva jobb, mint sütve. Sütve olyan kicsi, hogy a veréb jut az eszünkbe.
Egyszer készítettem csigát. Egy nagy eső után éticsigát gyűjtöttem Tahiban. A kis csápolók  két napig dobozban várták a forró vizet. Mielőtt leforráztam volna őket, alaposan megfürdettem a kis koszosokat, azután beledobtam a forró, fűszeres vízbe. Egy óráig kellett főzni. A belsőségek és némely külsőség eltávolítása után, megkaptam a csigahúst. Robotgépben szétzúztam és utána ízesítettem. Biztosan finom volt, mert recept szerint készítettem el, de annyira megfájdult a szívem szegény kis csigákért, hogy a drága krémre rá sem bírtam nézni. Kár volt elpusztulni 15 éticsigának. Bocs! Többet nem fordul elő.

Úti élmények

Mindig szerettem megfigyelni más népek szokásait, az otthonuk berendezését, és megkóstolni az ételeiket. A jó Isten nagyon megajándékozott azzal a lehetőséggel, hogy részem legyen ilyen élményekben. Most a finn barátaimnál tapasztalt csodákról szeretnék beszámolni, persze csak röviden. De bennem megindul egy film és akár egész napom is megszépül a majdnem 40 évvel  korábban átélt élményektől. Hogy miről is írjak? A hajó útról a Balti tengeren, a bálnahátú szirtekről, vagy a turkui fogadtatásról fekete kenyérrel, kék-fehér finn szalaggal átkötve, vagy a szaunák csodájáról, esetleg az Északi Sarkkör fehérmedvéjéről? / Mellette lehetett fényképezkedni és felettünk állt a tábla: Északi Sarkkör./
Ezekről majd máskor. Ma Aino otthonát szeretném bemutatni,a saját készítésű rongyszőnyegekkel, meg a kilóra vett bőrdarabkákból szőtt elegáns nappali szőnyegről, ami maga volt a gyönyörűség. A falon az egyik lányának a képei voltak, de nem festmények, hanem, valami gyurmaféle anyagból virágokat nyomkodott egy táblára, és amikor megszáradt, befestette az egészet.Nagyon szép volt és színben tökéletesen illet a bőrszőnyekhez. A sarokban lógott egy szárazvirág kompozició, de nagyon érdekes volt. Egy műgömbbe szúrkáltak széna-szalma féle vadvirágokat, úgy, hogy egy hatalmas virággömb lett. Ott díszlett a sarokban. Egy kis finn mező.Taavi, a férje, mint a férfiak általában, szívesen gyűjtenek fehér málnát, ami az olvadt tundrában kúszik, és csodálatos gyűmölcsöt terem, de derékig érő gumi öltözetben kell szedni. Különleges gyökerek állják útjukat, amelyeben a "finn vendégszeretet lelke lakik" Tele voltak faragott "lelkekkel"
Sokszor gondolok rájuk, mert sehol nem éreztem, hogy olyan közel maradtak volna az ősi, természeti világhoz, mint ők, a jómódjuk mellett. Persze nem jártam sok helyen!
Ami nagyon tanulságos volt a számomra, hogy az nem szükséges drága alkotásokat vásárolni, inkább a lelki és kézimunkás érdeklődésünk tükörképét megvalósítani otthon. .Jól bevéstem az eszembe.
Már tele van a rét széna-szalma vadvirággal, szedek is egy csokorra valót. Gömböt találok a hobbiboltban.Mit gondoltok, szép lesz? 

Gyertyák az asztalon

Nagyon szeretek gyertyát ajándékozni.Sokféle gyertyát lehet venni, és mindnek más a hangulata. Szinesek, illatosak, faragott mintájúak, belsejében leégő csodák. Sokáig eszembe jutottak azok az emlékek, amelyeket nehéz időben kaptam az élettől, hogy nagy lelki erővel ajándéknak tekintsek rájuk.Megpróbáltam.
Óvodás kislány voltam, amikor az ablakokat sötétkékpapírral be kellett ragasztani, hogy semmi fény ne találjon utat kifelé. Berepülések idején rejtőzködött a város.Néha egy vékony fehér gyertyát égettünk, de csak a legszükségesebb ideig. Szerettem elfújni a lángját. Aztán pincébe kerültünk, és sokáig kellett ott maradni. Nagyon sötét időszaka volt az életemnek, de ez a sötét nem csak arról szólt, hogy nem égett a villany.Amikor szétlőtték a transzformátort és az áramszolgáltatás megszűnt, egy gyertyát gyújtott az anyukám.Ültünk a heverő szélén, lóbáztuk a lábunkat, és én figyeltem a gyertya lángját.Olyan bátorító volt a fénye! Aztán leégett csonkig és nem volt több gyertyánk.Bár sok ember lakott kényszerűen az óvóhelyen,mindenki sötétben üldögélt.Vártuk valaminek a végét.A bombázások, a géppuska ropogások, a robbanások és házomlások végét, meg az éhezés, szomjazás, álmatlanság és a félelem végét. Aztán egyszer eljött az is. Mire kikerültünk a friss levegőre, már alig éltünk.
Hetek múlva gyertyával játszottunk a házbeli gyerekekkel. Meggyújtottuk, és lementünk vele a pincébe. Aki bátor volt, az elfújhatta, és ott kószálhatott egyedül a sötétben.
Kísértett a múlt, de akkor már csak a felejtést gyakoroltuk.Akár hiszitek, akár nem, komoly feladat volt ez a játék.
Amikor a díszes asztalon meggyújtom a díszes gyertyákat, már csak ritkán jut eszembe a szomorú emlék. Helyette gyönyörködöm a láng sziporkázó fényében, élvezem az ünnepi hangulatot.
Áldott fényesség! Elűzi a sötétet, és jó kedvre derít.
Ezért adok ajándékba gyertyát.Hadd vigye a fényt és az örömet!  

Szarkaláb

Nem szoktam megfigyelni a szarkák lábát, nem is a madarakról szól ez a történet, hanem egy gyönyörű kék virágról. Nem sokára tele lesz a környékünk ezzel a vadvirággal, és amíg nem jönnek a fűnyírók, addig annyit szedhetek, amennyit csak bírok. Minden évben nagy csokrot gyűjtök. Egyrészt, mert szeretem a vadvirágot, de más oka is van. Nyolc éves koromban, a háború utóhatásaként nagyon rossz testi-lelki állapotban voltam, és az evangélikus diakonissza testvérek elhelyeztek egy "javító intézetben" Az egészségemet akarták megjavítani.A Sas-hegyen  nyitottak egy otthont, ahol 24 kislány élt hasonló gondokkal, mint én. Nagy szeretettel gondoztak, finom ételeket főztek, és jó levegőn sétáltattak.Tanítottak a hit dolgaira, és a bibliai történetekre. Esténként szép történetet olvastak fel altatónak, és ha szükséges volt, leültek az ágyunk szélére és még beszélgettek velünk.Zsuzsa nővér sok időt töltött az ágyamnál. Ha jó idő volt, kirándultunk.A szabadság, a hegyi séta, a futkosás és játék új élményt jelentett nekem.Kapaszkodtunk fel a lakatlan Sas-hegy fehér szikláin, és szedtük a virágokat. Akkor éppen a szarkaláb nyílt, és mind a 24 kislány megszedte a maga csokrát. Otthon a nővérek egy hatalmas vázába tették a virágainkat, aminél szebb csokrot nem festett művész. Ez a virág emlékeztet arra sok szeretetre, amellyel kihoztak a félelmekből, a gyengeségekből. Bátor, magabiztos kislányt kapott vissza az édesanyám.
A szeretet csodát művelt! Azt gondolom, háború nélkül is erre van a legnagyobb szükségünk.  
Hár akkor rajta! Szedjünk szarkalábat!

A gólyák

Már javában költenek a gólyák. Eszembe jutott az a mosolyogtató történet fiatal tanító néni koromból, amikor elfelejtettem megtanítani a "Gólya" című olvasmányt. Siettem bevallani bűnömet az igazgató úrnak, aki kedvesen megnyugtatott. "Ne féljen, Magdi! Azért mindnek lesz gyereke. Megnyugodtam.
Aztán Miskolcra utaztam, élt még az édesanyám húga, és meglátogattam. Hazafelé a vonatból láttam ezt a csodát. Augusztus vége volt, meleg, nyárvégi napsütés. Az ég tündöllő kéken ragyogott,  a fény sziporkázott a forróságban. A búzatábla helyén száraz tarló jelezte, vége az aratásnak. De mást is láttatott. Legalább száz, de lehetett több is, fekete kabátos, piros csőrű gólya állt útra készen a tarlón. Az volt a csoda ebben a jelenségben, hogy az összes madár fél lábon állt, és a csőrük egy irányba mutatott. Mintha csak a vezényszóra vártak volna. " Indulunk, Délre!" Ki adta ki a vezényszót? És hogyan?
A vonat elkezdett pöfögni, a kerekek gurultak a sínen, és én ameddig lehetett, néztem a gólyákat. Aztán már csak az a kép maradt a lelkem vetítővásznán,amit akkor láttam. Látom azóta is, nem halványulnak a vándormadarak színei, sem a tisztelet, a felsőbb utasításnak, vagy belső kényszernek engedelmeskedő, okos madarak iránt. 

Cseresznyeszedés

Elég régen történt, amikor a fa tetéről szedtem a fehér cseresznyét. Soha nem felejtem el!
Tahiban a szomszédaink mindig felkinálták, szedjek a dúsan termő fáikról cseresznyét. Nagyon megköszöntem, és sietve mentem a kosarammal, vagy a vödörrel. Az egyik kedves szomszédunknak fehér cseresznye fája volt, óriásira megnőtt, és rengeteg gyümölcs termett rajta. A hatalmas koronájáról nehéz volt leszedni a termést, ezért mindig sok gyümölcs elpusztult. Ráadásul a fehér cseresznye gyorsan romló, de igen édes fajta.
Egyik évben is meghívtak cseresznyeszüretre és boldogan fogadtam el az értékes ajándékot. Volt a családnak egy 8 fokú létrája,  és én örömmel mentem fel rá. Egészen a fa tetején álltam a vödrömmel, és egy esernyővel, mert az eső is megeredt. Csodás cseresznye volt a fa tetején. Szedtem, szedtem boldogan. Olyan magasan voltam ég és föld között, hogy átláttam a telkünkre, ahol az édesanyám üldögélt a teraszon és kötögetett. Közben énekelt, mint mindig.
Akkor úgy gondoltam, egyszerre több áldást nem is kaphat az ember a jó Istentől.Együtt volt minden: anyuka, az énekével, unokák, a szeretetükkel, az áldást hozó eső, meg a cseresznye, az édes,és illatos.
Amikor télen felbontottam a finom cseresznye dzsemet, éreztük az ízében a nyári boldogságot.
Milyen jó, hogy amikor már elfogy az erő, elmennek a barátok, és kipusztulnak a legmagasabb fák is, a jó Isten szeretete megmarad. Meg a szép emlék!

Szőnyegmosás

Lehet, hogy nem értitek, miért is írok erről a témáról. Minek? Ki mos ma már szőnyeget? Hát nekem kellene, mert a szobámba fehér ronygyszőnyeget vettem az IKEÁ-ban és már látszik rajta, hogy nem elég friss. Majd valahogy megoldom. De ezzel a témával kapcsolatban, eszembe jutott az a felejthetetlen élmény, amit a Balti tenger északi partján láttunk. "Szőnyegmosás", lehetne a címe. Ouluban, egy híres finn kikötő városban, a tenger partján szőnyeget mostak az asszonyok. A vízbe bádoghordókat eresztettek , és abban álltak Egy széles deszkát tartott a víz, talán lába is volt a tenger homokjában és arra terítették a rongyszőnyegeket. A tenger vizével mosták, és gyökérkefével sikálták. Nem is kellett hozzá mosószer, szép tiszta lett. Így mondták. Amikor készen lett a sok szőnyeg,/ mert finnek otthon szövik a szőnyegeket és az egész lakást beborítják vele/ kiterítették a parton felállított szőnyegszárító rudakra. /Nekünk ilyen volt a poroló az udvaron./A szőnyegek ott maradtak. Másnap, vagy amikor megszáradt, hazavitték.
Csodálatos élmény volt a északi égbolt alatt a tengerben sikáló asszonyok látványa. Vígan voltak, érdekes meséket mondtak egymásnak, és ringott velük a hordó.
Néhány kérdés vetődött fel bennem: Nem viszi el senki a szőnyegeket? Hogy lehet a tenger vizében mosószer nélkül mosni? Hogy másztak a hordóba? És hogy jöttek ki? Kik találták fel ezt a környezetkimélő mosást? Hogy bírták a asszonyok a hideg vizet, vagy mindnyájan reumások?
Sok gyönyörűséget láttunk akkor Ouluban a kislányommal, például a piacot, temérdek hallal, sajttal és virággal, meg a rénszarvas vadászok eladó prémjeivel, a nyírfakéregből font kosarakkal, de a szőnyeges asszonyok valahogy többet jelentettek nekem, mint a megvehetetlen emléktárgyak.
Tanulság volt, ingyen.  
Jöhet a szőnyegmosás!

Drukkolás

Egészen biztosan a focimeccsekre gondoltok, ha ezt a szót meghalljátok, de én mást értek alatta. A 60-as évek elején kézimunka szakkört vezettem az iskolában, mert nagyon szerettem volna, ha a kislányok megtanulnak hímezni. sok ügyes növendékem volt. A kézimunka előnyomás nagyon sok pénzbe került, ezért úgy döntöttem, megtanulom a "drukkolást", és magam készítem elő a hímezni való terítőket, párnákat. Elmentem a múzeumba, lerajzoltam a képen látható mintát , és az lett a tervem alapja. Észrevettem, milyen szegényes a választék a népi mintákból. A szinezés is leggyakrabban piros, fekete volt. De  én eredeti rábaközi, decsi, hódmezővásárhelyi mintát nyomtattam.
Az eredeti mintára rátettem egy zsírpapírt és tűvel átlyuggattam. Elég gyorsan ment.Azután megvonalaztam a terítőt átlósan, hogy a minta a helyén legyen. A lyukas zsírpapíron átdörzsöltem a festéket. Kékfesték párnát használtam, amire petróleumot kellett löttyinteni. Büdös lett a lakás tőle, de hamar el is illant a szaga.
Később nagy hasznát vettem az előnyomás tudásomnak, mert a svédeknek hímezgettem ajándékot, és olcsóbb volt, ha magam nyomtam elő. Néhány terítőre és egy szoba belsőre szívesen emlékezek, mert szerettem varrni is és tetszettek nekem is. Falvédő és drapéria készült karcagi mintával, egy szinnel, lapos öltéssel.
Amikor meglátogattam a barátnőmet Svédországban egyetlen egy hímzést sem találtam náluk. Töprengtem, mit csinálhattak velük? Sok idő telt el, mire rájöttem, mi történt. Náluk egészen kiváló lenvászonra hímeznek, gyönyörűen lehet vasalni, a mienk durva vászon volt. Piros színt nem tesznek a lakásba, csak karácsonykor, feketét meg soha. Így esélye sem volt az én szorgoskodásomnak.
De azért nem bánom, hogy gyakoroltam magam ebben a különös "szakmában" és megtakarítottam az előnyomás árát. Megismertem azokat a mintákat, amelyeket csak múzeumban lehett látni, akkor. A hímzés pedig örömöt szerzett, az alkotás örömét.

Játékaim

Olyan nehéz időben voltam gyermek, hogy azt gondolhatná valaki, hogy nem is volt játékom. Hiszen nem lehetett venni és nem is volt pénzünk játékra. El sem képzelhetitek, milyen gyönyörű, és értékes játékokkal töltöttem a délutánjaimat. Nem dicsekvésképpen mesélek róluk, hanem azért, hogy lássátok, a jó Isten gazdag tárházából jut a háború viselt gyerekeknek is játékra. Az édesanyám egy svéd mentő szolgálatnál dolgozott aktivistaként, nem pénzben kapott fizetést, hanem a küldeményből félre tehetett néhány fontos ruha darabot a családjának. Hónap végén megnézték, és elhozhatta nekünk. Néha játék is volt a csomagokban. Ezekből kaptam egy pár darabot.
Ezek a játékminták művészi alkotások voltak, talán nem is árulták őket, hanem bemutatókra készítették. Az eredeti svéd népművészet csodás darabjai voltak. Szóval a babáim festett hintaszéken himbálták magukat, tükrös fiókos komódnál fésülködtek, és működő kis varrógépen készült a ruhájuk. Én varrtam nekik. Kis edénykékben főztem a kukorica kását a kicsinyeimnek, mint a mamám.
Egy faládika rejtette el a szerszámaimat, ollót, horgolótűt, tűpárnát és fonalakat, de ez a varrósdoboz, nagyon sokat érne, ha még meglenne.
Egyszer egy tarsolyt hozott a mamám. Azt mondta, ez jó lesz a sok féle kézi munkádnak, mert annyi rekesz van benne, hogy mindent megtalálhatsz könnyen. Bőrből volt, könnyű és puha. Sajnos, abban az iskolában ahová akkor jártam, mindenkinek minden rendes holmija elveszett. A tarsolyomnak is lába kélt. Sírtam utána. A szép játékok arra ihlettek, hogy magam is készítsek magamnak festett, hímzett, horgolt játékokat, babaágyat, babaruhát. Nagy sikerem volt az osztálytársaim előtt a magam készítette tárgyakkal, és ha nekik adtam, ajándékot hoztak érte. A Weisz Ági mamája két motring fonalat vett nekem, hogy legyen miből horgolnom.Micsoda nagy megtiszteltetés és mekkora kincs volt a fonal!
 Boldogan gondolok vissza a gyermekkoromra, mert nem csak a művészet ragadott meg a tárgyakon kereszül, hanek az alkotó készségemet is fejlesztették.
Majd elmesélem, hogy adtam tovább a tanítványaimnak ezt a "tudományt".

Horgolt mütyürök

Albanyban ismertem meg Lina nénit, aki egy nagyon kedves mesemondó anyóka volt. Albany Amerikában van, a Mexikói öböl partjához nagyon közel. Azért nem lehet a partján, mert ott a krokodilok tanyáznak egy ország nagyságú mocsárban. Na, annak a szélén van a falu. Nem tévedhettek el, mert ki írták Árpádhon.Vicces, nem? 100 éve kitelepült magyarok lakják, és ők hódították meg a szárazföldet attól a vad mocsártól. Akkor hehajtassz jobbra és egyszer csak Lina néni házánál vagy. Jól tud magyarul, és mindig van készen almapáj, szóval menj be nyugodtan!
Már felnevelte 5 gyerekét, és számos unokájának is másfelé vezett az útja, Lina néni horgolgat. Tele a szobája maga készítette virágokkal, de jut belőlük a fürdőszoba polcára, a konyha fogóira, a kilincsekre, és minden elképzelhető helyre. Lina néni virágai hervadhatatlanok. Kis cserepekbe rendezi, vagy vázába teszi őket, de lehet, hogy csokrot köt belőlük, és a szekrényre akasztja. Szünet nélkül forog a kezében a tű, csak annyi időre hagyja abba, hogy elolvasson egy magyar nyelvű regényt.
Lina néni a kertjében nyíló kaméliákról, rhododendronokról, és más nem-tudom-nevű virágokról veszi a mintát.
Mindig vidám, örökké jókedvű. Szerintem, a virágok a szívében vertek gyökeret.
Milyen tanulságos az ő esete. Nem sopánkodik, nem elégedetlenkedik, hogy messze laknak tőle az unokái, némelyik csak repülővel látogathatja meg. Amíg várja őket készít nekik egy csokor virágot, mert a szive ezzel van tele.Csodáltam a színeket, a formákat, hogy tud olyan élethű mütyürt megalkotni! Készségesen ad belőlük.
Te is kaphatsz tőle, ha valamelyik megtetszik, neked adja. Fogadd el, jó lesz öregségedre! Jó belátásra fog majd tanítani, mint néha engem is. Milyen kevés kell a békességhez!

Leander

Születésnapomra kaptam egy cserép leander virágot. Régóta gyönyörködöm az erkélyeken és kertekben nyíló virágcsodáról.  Ha nekem is lehetne egyszer!  Most itt ülök az erkélyemen, és minden lélekzetvételét figyelem. Új levélkék, friss zöld hajtás, új ágacskák, mind tele sötét vörös bimbóval. Mi lesz itt, ha elkezd nyílni!
Több mint 30 évvel ezelőtt egy szubtrópusi országban szerettem a virágba. Ott, az autópálya két irányát zöld határ választotta el, végig az országút mentén. Ez a keskeny sáv, az utak kertje, majdnem mindenütt leander sövény volt, és két, három méter magasan dús virággal nyílt. Néhol pampaszfű lövelte az ég felé fehér libatoll jellegű virágcsokrát. Ott fehérlett a leánder füzérek között. Ha elgondolom, hogy a fehértől a sötét liláig mennyiféle színt festett a tiszta kék égbolt alá, kevés lesz a szókincsem.
Nekem nem volt autóm kint, csak akkor élvezhettem a táj szépségét, ha meghívtak egy hosszabb útra, például, vásárolni mentek egy nagyobb városba, de olyankor teleszívtam magam a szépség látványával.
Csak egyet nem értek. Ez az én leanderem úgy iszik, mint egy részeges matróz, de ott az utak mentén ki itatta ezt az örökké szomjas növényt? Lehet, hogy elég volt neki a levegő gazdag páratartalma? 
Szeretném átteleltetni, de most még süt a nap, nyár van, hegedülök, mint tücsök. Mi gondom a téllel?

 

Harkály

Nagy élmény belelátni egy kis gyermek észjárásába. Sokkal érdekesebb világot találunk náluk, mint a mienk. Gondolataik észszerűek, és tiszták. Mivel életem nagy részét gyermekek között éltem le, megadatott, hogy sokat beszélgethessek velük. Ezt isteni ajándéknak tekintem! Megtanultam tőlük, pl. hogy a halottaknak élesztőt kell adni és felélednek,és a legszomorúbb a temetésen a sok virág. Mostanában a dédunokám kápráztat el szókincsével és gondolkodásával. Legutóbb a harkállyal kapcsolatban adott nekem ízelítőt a két évesek angyali fogalmairól.
Már ismerte a csóka nevű madarat, a fészkével és a csóka fiókákkal együtt.Szereti őket. Gondoskodnak egymásról. Tud a fészekről és a kukac ebédről..A múlt héten a harkállyal ismerkedtünk meg. Nem is tudom, hogy miért. Talán eszembe jutott az a vén akácfa Tahiban, ahol ki tudja, hány harkály család élt, és júniusban, amikor kikeltek a kis piros sapkások a szemem előtt tanultak kúszni és repülni. Szép emléket hagytak a lelkemben és most visszatért a régi nyarak emléke.Ezt az emléket vágtam ki neki papírból, és létre hoztunk egy játékvilágot, amelyben minden tárgy kézzel fogható. Például  a harkály, kis piros sapkával, fekete mellénnyel. A harkály felsorakozott a többi madár- barát mellé. Aztán kivágtam egy fát, lyukkal a törzsében. Ott lakik a  harkály. A harkály odúban él. Ott van a kiságya.
Most nagyon örül az új ismerősnek. Nekem meg nagy élmény látni azt a folyamatot, ahogy ismerőssé válik a természet sok kedves élőlénye,amelyek arra tanítanak, hogy "Ne aggodalmaskodjál!"
 A kis piros sapkás odúlakó sokat üzent nekem azon a napon, és nagy szükségem volt a bátorítására.
Kedves kis madarak, ne szűnjön meg a tanításotok soha!

Képeslap

Manapság egyre kevesebb képeslapot hoz a postás. Az elektronikus levelezés elnyomta a képeslapok jelentőségét. Kár! Nekem személy szerint sok megható és különös élményem van velük. Régen, vagyis a fiatal asszony koromban nagy levelező voltam, és például Húsvétra is küldtem közel száz képeslapot. Természetesen legalább ennyit kaptunk is.Gyönyörködtem a művészi reprodukciókban, amilyeneket akkor még nem készítettek nálunk.Nagyon örültem mindig a régi, népszokásokat ábrázoló képeknek, különösen, ha olyan érdekes távoli országból kaptam, ahol egészen más módon ünnepelnek. A svédeknél a bakkecske  és törpék fontos részei a karácsonyi ajándékozásnak. Küldtek képet a nyárközép ünnepéről, amilyent itt nem is tartunk, de a májusfa állítása egészen közeli testvére a "midszommar" ünnepének. Szép, tanulságos, és érdekes ismereteket hoztak, vittek a képeskapok.
Egyszer egy olasz tanár házaspárral jöttünk össze itt Budapesten, eltévedtek és segítséget kértek, és amikor vissza mentek Firenzébe 100 darab képeslappal köszönték meg a segítséget. A lapok több éven át jöttek és pár szó kiséretében emlékeztettek a találkozásunkra. Firenze, Milano, Pádua, Pizza és más híres olasz város lett ismerős a képeik által. Az meg óriási élmény volt, hogy egy szótárból kikeresték a magyar üdvözletet és ezeket írták a lapra: Csók, puszi, átölelés: Aldó, Margaréta.
Tegnap is kaptam egy képeslapot, egy olyan ismeretlen ismerőstől, akinek a nagynénje 65 éven át küldött képes üdvözletet. Már régóta elteszem a lapjait, mint örökölhető értéket.Az idős néni halála után a rokona folytatta a levelezést. Sietve írtam meg a választ, mert örülni fog neki.
 Csak egy képeslap. A szép, művészi bélyeg a ráadás. És a szavakban ott dobog a szívünk.
Talán nem szabadna elhagyni ezt a szép szokást?

Szenes vasaló

Egyik unokám gyűjti a szenes vasalókat, láttam is nála néhányat. Kicsi, utazó vasalót, meg domború felületűt, kabát ujjához, meg óriásit, ágyneműkhöz. Némelyiknek kis, csavaros füle van, azzal zárják le a fedelét. Én is gyűjtöttem a régi háztartási eszközöket, de már inkább ajándékká válnak.Oda is adtam egyet az unokám  gyűjteményébe, és örülök, hogy van, aki szereti. A többi tárgyra  is van jelentkező, hiszen hat unokánk van.
Kislánykoromban szenes vasalóval vasaltunk. Anyuka a tűzhely parazsából kiemelt néhány jól izzó darabot, és beletette a vasaló tűztartályába. Szorosan rázárta a fedelét. A parázs elkezdett szürkülni, és hamvadni. Ekkor két kézbe fogtuk a vasalót és lóbálni kezdtük magunk előtt. Ahogy friss levegőt kapott a parázs, ismét vörösen izzott.
Amikor elég tüzes lett a vasaló talpa, kezdődött a munka. Rám is bízott anyukám ilyen feladatot, eleinte csak zsebkendőket, de nem voltam ügyes. Apuka inggallérjára kihullott egy kis hamu, vagy korom, és az szét kenődött rajta. Újra kellett mosni.
A vasaló is igen súlyos öntött vastárgy, és a folytonos himbálás, a parázs életben tartása meghúzta a vállunkat.   Pedig abban az időben len, pamut vagy damaszt ágyneműt használtak, és annak a kezelése komoly tudást igényelt. Még én is keményítettem abroszokat, ágyneműt, és tudom, hogy csak nedvesen lehetett símára vasalni. Vagyis a vasalóval szárítottam ki. Nekem már régóta van villanyvasalóm, mégis nagyon elfáraszt a vasalás.
Mégis inkább használok pamut ágyneműt, és vasalom, mert nem szeretem a műszálas holmikat.
Az igazán ünnepi terítés el sem képzelhető fényes damaszt abrosz nélkül,amely ropogós, és síma. Jól mutat rajta a csirke pörkölt, vagy a sült kacsacomb. Hát így jutottam el a szenes vasalótól a finom falatokig, meg a régi asszonyok nehéz házi munkájától az élményt nyújtó vacsorákhoz.
Egy vasalót biztosan megtartok emlékbe! Talán virágot teszek bele! A tűzliliom illene hozzá, nem?

Janice farmja

Barátaim szeretnének hallani egy kis élménybeszámolót az 1977-79 között eltelt időről. Akkor az USA-ban egy magyar kivándorlók által lakott kis dzsungelfaluban tanítottam magyar nyelvet. Ez a történet kész regény, de most nem írom meg. Ahogy összeállítottam a mondanivalómat, /azért jegyeztem le, mert félek, hogy az élmények áttörik az idő keretét/ kezembe került az egyik osztályom tablója. Egyszerű doboztetőre ragasztották a gyerekek képeit, már akinek volt fényképe és odaadta. De alatta vannak a nevek is, és középen egy mosolygó fiatal tanító néni tekint rám. Ő Janice, ott lakott a faluban a szüleivel együtt,és egy nagy farmon gazdálkodtak. Ő, mint tanító néni és a doktori cím várományosa, /akkor már csak megvédenie kellett,/ naponta megfejt egy sereg tehenet, és készítette a tejtermékeket. Életre való, vidám teremtés volt. Karácsony előtt a vasárnapi iskolás csoportjával meglátogatott, és egy kis kosárban gyümölcsöt hozott. Megérezte, hogy szenvedek a gyermekeim hiányától..
Máskor elhívott a farmra, megmutatta a bocikat és a szabadon legelő csordát.A tehenek elégedetten kérődztek az árnyékban. melegük volt nekik is.Egy alkalommal készített nekem fagylaltot. Soha nem hittem, hogy olyan egyszerűen lehet házilag készíteni. Volt egy duplafalú edénye, a fedőn egy tekerővel. A belső lábosba öntötte a tejet, gyümölcsöket és a cukrot, talán tojást is és tejszínt. Lezárta. A nagyobbik edénybe jégtörmeléket öntött. Azt is lefedte. Mesélgettünk az életünkről, és közben egyre csak tekerte a fagyis edény tetejét.. Egyszer csak azt mondja: Na, kész! -és kibontotta a jeges edényből a krémes, finom fagyit. Érdekes volt nagykanállal meregetni egy fazékból az üdítő krémet  Akkor talán éppen 42 fok meleg volt, és folyt rólunk a víz.
Most nézem a tablóképet és arra gondolok, megkeresem Janicet a Facebookon, talán felvehetném vele a kapcsolatot. Vajon, megvannak a tehenei? Szeretettel gondolok rá és közös tanítványainkra.
Janice, köszönöm a veled töltött idő emlékeit!