Gyíkocskák

Szombaton elég hűvös idő volt, esőre állt. Az IKEÁ-ba tartottunk, ami már kimondva is élmény, és ha az ember évek óta csak álmodozik róla, akkor különösen az. A szomszéd ház gyepén várta a boldog szép napot egy kedves gyík házaspár. A díszes,- gondolom a hím,- türkiz kék foltot viselt a szeme körül, a másik, -gondolom, a nőstény- egyszerűbb ruhát viselt. Széttárták a kecses kis lábukat, szinte megölelték az anyaföldet, úgy szívták magukba a föld melegét. Valamikor, valahol azt olvastam, hogy az indiánok a gyíkot tartják a Föld Anyjának. Egyszer kaptam egy plakátot, amelyen egy gyík éppen szüli a földet. Nagy erővel nyomja ki magából a kissé tojásdad alakú " gyermekét", a mi bolygónkat. Abban az évben a tanítványaimmal a kihalt őslakók életét próbáltuk megismerni. Az "Őshonos népek művészete"-ről kiállítás nyílt és megnéztük az osztállyal. Ott kaptam a képet, és ki is tettük az osztály falára.Mennyi elképzelés született már a teremtéssel kapcsolatban! Nekem elég a Biblia tanítása, minden betűjét elhiszem, de elgondolkodtam, hogy juthatott eszébe a primitív népeknek a gyík, mint ősanya. Ez a kihalóban levő kis állat minden esetre védelem alatt áll. Valakik szent állatnak tartják, mások csak nem szeretnék,ha kipusztulna a földről.Ahogy álltam és csodáltam őket, megmelegítette a szívemet ez a kedves Isten-teremtménye. Az Édenkert színeit ragyogta vissza, és türelmesen várta a nap fényét.
Ma utána nézek, mit lehet tudni a gyíkokról, és ez a türkiz kaftánú kis gyönyörűség nem szalamandra-e? Tudnátok segíteni nekem?

Ágyazás

A szüleim hatalmas háló ágyával tele volt a szobánk.Gyönyörű amerikai jávorgyökérből faragták, és egy nagy és egy kis virágkosár díszlett mindegyik ágyon.Az éjjeli szekrények kis metsrművek voltak, hajlított fából, üvegszekrénykés, csukott-nyitott résszel. Az üveglapján tartott anyuka egy két törött dísztárgyat, porcelán csizmát, amit sok darabból ragasztott össze, és hiányzott a kis figura róla.nagyobb értéke nem is volt.
 Az ágyat szét lehetett szedni deszkákra, és ennek akkor vettük nagy hasznát, amikor a háború után a férgek ellepték Budapestet, és mindenki úgy védekezett ellene, ahogy tudott. Mi szombatonként szétszedtük az ágyat, és lemostuk fertőtlenítő folyadékkal. Ahogy a város romeltakarítása befejeződött, elmúlt ez a gondunk is. Fertőtlenítették a házakat.
 Az ágyhoz nem tartozott ágyneműtartó, ezért magasra vetett ágyat raktunk minden nap. Dunyhák, párnák és takarók mind egymásra kerültek. A szépen vetett ágyra először selyem, arra csipke terítő került. Anyuka megkivánta, hogy az ágyneműs rész élére legyen simítva, és ehhez egy farudat használtunk.Amikor én ágyaztam meg, azt lehetett látni messziről. Sokszor kikaptam a rendetlen formájáért.
 Az ágy közepén trónolt az egyetlen babám, nem játszhattam vele, túl szép volt az én ügyetlen kezembe. Alatta volt a "hivatalom". Egy óriási hajó kofferben tartottam a tanszereimet, a játékaimat és a könyveimet. Mindenből kevés volt, elfértek benne.
Érdekes módon megkivántam ezt az ágyazást és most nekem is háló ágyam van. Nem az ágynemű tartóban tartom az paplanomat, hanem rávetem az ágyra. Varrtam egy pachwork ágytakarót és azzal terítem le. Minden ágyazáskor megmozdul a kezem,és élezem a szélét, sót a mintát is úgy állítottam be, hogy egy csíkban legyen az ágy szélén. Két díszpárnát tettem a közepére, és vannak babáim is.
Nagyon érdekes dolognak tartom a múltidézés módját.Már tetszik a régi, örülök, hogy az ujjaimban van a  rend. Csodálom az édesanyámat, hogy olyan szépre simította az otthonunkat, hogy még ma is az a minta.
A legjobb az egészben, hogy akkor érzem jól magam, ha a régi szokást követem. Visszatér a múlt!

Nagymosás

Elfogyott a mosóporom, ma fogok venni, de amikor erre gondoltam, eszembe jutott a kislánykori és a fiatalasszony kori mosások emléke. Hogy megváltozott a világ!
Szoba konyhás lakásban laktunk és a konyha jelentette a tisztálkodás és a mosás színhelyét. Anyukának volt egy meglehetősen nagy teknője és abba öntötte a "sparhelton" melegített vizet. Így fürödtünk is. A ruhát előző este beáztatta, ehhez mindig volt fahamuból készített lúg, és ettől szép fehér lett minden. Az áztatás levét leöntötte, és új vízben sikálta a ruhákat. Akkor létezett egy "mosószappan" nevű szer, amit rákent az ingek gallérjára és sikálta, kefélte vele.Volt olyan ruhanemű, amelyet főzőtt a fazékban, persze nagy adag mosószerrel egyűtt. Aztán kezdődött az öblítés, három vízben, az utolsóban,  kékítővel.
Még az én fiatal asszony életem is ebben az életformában telt el. Már létezett ugyan mosógép, de nekem nem volt. Nagyon nehéz munka volt a mosás, és a vizes fazekak emelgetése. Négy évig mostam így, aztán a szüleim vettek nekem egy keverő tárcsás mosógépet. Ehhez külön kellett áztatni és öblíteni és csavarni a ruhát. A meleg vizet is úgy öntöttem bele, de volt lefolyó csöve, nem kellett a piszkos vizet emelgetni.És nem sikáltam többet! Még így is nagyon nehéz munka volt!
Abban az időben vendégeket fogadtunk az egyik szobánkban, és sokszor naponta kellett ágyneműt húzni. Mulatságos dolgok is történtek velem, mert volt úgy, hogy már a szobában ültek a vendégek, de a lepedők még vizesek voltak. Lehet, hogy kaptak egy kis vizes borogatást is a szoba bérért.
Most meg csak szaladok a Spárba, hozom a mosóport, nem készítek fahamu lúgot, nem főzők szappant, kékítőm sincs már régóta. A fateknő szétszáradt, kidobtuk a fazekakat is. Vége egy korszaknak. Csak azt nem tudom, ha egyszer valami áramszolgáltatási nehézség adódna, hogy lenne tiszta ruhánk?  És tudjuk-e melyik mosás gazdaságosabb,a kézi vagy a gépi? Egyszer ezen is el kellene gondolkodnunk!
Lehet, hogy a számtanpéldák egy részét a gazdaságos életvitellel kellene kicserélni.Talán érdekesebb lenne a matek!

Régi szülinapok emléke

Amióta megszülettem, mindig volt születés napom. Mára jó sok összegyűlt. Jó visszagondolni a régi idők ünnepeire, amelyek annyira különböztek a mostaniaknál, hogy szinte hihetetlenek. Apuka gyönyörű képeket festett a tábori lapra és azt küldte ajándékba. Ez volt az egyetlen, de a legnagyobb ajándék. Még most is őrzöm a 10. köszöntést.Mikor már itthon volt egyszer kaptam tőle egy csokor virágot.Mire hazamentem az iskolából már nem volt otthon,de egy sort írt a virág mellé. Nagyon szép ünnepet szerzett vele nekem. Abban az időben nem volt pénzünk olyan luxuscikkre, mint a csokor virág, de ő mégis fontosnak tartotta, hogy kapjak. Egyszer meghívhattam a barátaimat egy uzsonnára, ami szintén rendkívüli esemény volt az én életemben. Talán három vendégem volt, és anyuka sütött valami kelt kalácsot. Az tette emlékezetessé ezt az alkalmat, hogy a teába nem volt cukrunk és anyuka szilva lekvárral ízesítette. Én meg annyira izgultam a boldogságtól, hogy nekem is lehet "zsúrom", mint a gazdagabb osztálytársaimnak, hogy egy szilvát egybe lenyeltem. Majdnem az lett az utolsó szülinapom.  Ha kaptunk, vagy adtunk valamit ajándékba, az csak saját készítésű apróság lehetett. Leggyakrabban bibliajelzőt kaptunk, nekem is volt legalább15-20. A karácsony volt az ajándékozás ideje, már, amikor tudtak venni valamit a szüleim. Ezek az ajándékok kizárólag fontos ruhaneműk lehettek, de én nagyon örültem nekik. Különben nem vártak ünnepekre a szüleim, ha tudtak valamit adni. Örültek, hogy örömet szerezhetnek.
A régi szülinapokból megmaradt egy érzés, talán nosztalgia, talán megszokás, hogy az ünnepelt számára kigondolok egy elkészíthető tárgyat, és azzal próbálok kedveskedni neki. Néha együgyűnek érzem magam ezért, de a gyökerekben ez az életerő mozog.
Az is érdekes hagyomány maradt a családomban, hogy az elhúnytakról megemlékezünk a születésnapjukon. Az édesanyám februárban lett volna 96 éves, az édesapán áprilisban 96. Gazdag értékeket örökítettek rám, több, mint ha pénzen megvehető kincsek lennének.
Mit szeretnél kapni szülinapodra? Mit készítenél anyukádnak ajándékba? Egyáltalán, nem butaság barkács ajándékot adni? Mi a véleményed erről?

Piros retek

Ma vettem két csomó retket az áruházban. Persze, hogy egy kicsit pudvás volt, de ezt megérdemeltem. Piacra kell menni tavaszi zöldségért. Holnap kirándulok a piacra.
Amikor vettük tahi telkünket még hepehupás írtásföld volt, tele tarackkal, és dombocskával. Sok fáradsággal kiírtottuk a tarackot. Egy kis meseházikó épült rá, meg egy babaház a gyerekeknek.Nagyon szerettünk kint lenni, és örültünk minden fűszálnak.A babaház előtt volt egy asztal, aminek a törzsét egy kivágott fa adta. Mellette fogyasztottuk el a szendvicsünket, mert akkor még nem lehetett kint főzni. Régi álmomat próbáltam megvalósítani, és fűszernövény magokat vettem egy kis konyha kerthez. Még nem volt felásva egy rész sem,hát a retekmag zacskóstól együtt  az asztalon maradt. Közben mást csináltunk és a magokat elfújta a szél. A legközelebbi kiránduláson csodálkozva láttuk, hogy a babaház környékén friss, érett retek nő, levelétől zöld a kert. Olyan finom retket sehol nem árulnak, mint ami az asztal alatt nőtt és onnan húztunk ki magunknak akkor.
Aki csak teheti ültessen egy kis területre retekmagot, hogy megtudja, milyennek teremtette a jó Isten a "Nagyon jó" retket. Csak így tudhatjuk meg! 

Julikám szülinapja

Jól emlékszem arra az estére, amikor gyermekeim megkérdezték tőlem, tudnék-e segíteni nekik, egy újabb unoka felnevelésében,mert ők nagyon szeretnének egy kis Julikát. Hatalmas igennel feleltem, mert nagyon szeretem az unokáimat. Ennek a szivet melengető napnak, már több mint 18 éve! Azóta is folyamatosan örülök a szülei szeretetének, és hogy a kezembe tették ezt a kislányt. Julika az édesanyám kedvence is volt, ez ugyan nem eshetett jól a testvéreinek, de ő a gyenge agyvérzések között és után már nem gondolt erre, csak hajtogatta, hogy a kis Julinak van igaza. Ezt komolyan hitte is.
Most születésnapot fogunk ünnepelni, együtt tartjuk meg a család többi évfordulósának ünnepét is, de most egyedül Julikának kívánok: BOLDOG SZÜLINAPOT! Mama

Pihentében is megád...

Ma délelőtt a templomban ezt a zsoltárt énelkelte a kórus: "Pihentében is megád minden áldást annak, akit szeret az Úr!" Majdnem sírva fakadtam, annyira meghatott, pedig én is énekeltem sokszor életemben. Mégis.
Szorgos kislány voltam és igyekeztem mindig kitölteni az időt hasznos, fontos és szívet melengető dolgokkal. Próbáltam bájos holmikat varrni, kedves állatokat készíteni, és jóízű sütiket sütni. Azért írom a "bájos" holmikat, mert az esetlenség, a gyenge pontok gyűjtő neve. Olyan buzgó mócsing féle voltam tanulónak is, meg tanítónak is. Otthon se akartam lemaradni magamtól.
Az utóbbi években ez már nem megy. Sokat pihenek, kényszerből. Ilyenkor lelkiismeret furdalásom van. Eszembe jutnak a fontos, a hasznos és a bájos dolgok.
Ma délelőtt választ kaptam Istentől. Pihentében is megád minden áldást. Köszönöm Istenem, hogy így szeretsz!
Azért mégis legyetek szorgalmasok, ameddig bírjátok erővel!

Hahó! Ajándék a láthatáron!

A Pankabook című blog kedves írója adta az ötletet, hogy nyerésre vigyem a blogom ügyét. Minden hónap végén egy kis szivet kapnak az olvasóim. Szívesen varrok kettőt, hármat is, ha olyan sok "Megjegyzés" kerül az olvasni való alá. Az ötletet is díjazom, majd személyesen megállapodok Johanna nevű unokámmal. Addig is jó olvasást kívánok, és már kezdem is a szíveket kivágni! Ebben nagy mester vagyok! Próbáljátok ki!

Muskátlis ablakom

Nagyon szeretem a muskátlit. Minden esztendőben kérek, vagy veszek néhány tövet, és szerettel gondozom őket egész nyáron.
Ez a virág az emlékeimet is színnel, illattal tölti meg. Az egyik lakásunk udvari oldalán egész muskátli sorom volt, tele piros, fehér és rózsaszínű virággal. A tanítványaimtól kaptam, mert szerettek.
Anyukám gyűjtötte a különféle fajtákat és az ablakában kiteleltette az életre valókat. Nagyon értett hozájuk. Zöld keze volt, ahogy szokták mondani.
Tegnap kitettük az idei palántákat az erkély szélére. Jó lenne szép, dús, lelógó virágözönt kapni belőle, de akkor is meg leszek elégedve, ha csak egyszerűen piros virág díszlik majd a balkonon.
Szóval, várom a meleg nyár virágfakasztó idejét!

Bodzavirágzás

Mekkora ajándék, hogy kitekintve az ablakaimon védett erdőt látok. Most virágzik az akácfa és a bodza. A bokraik, mint fehérbe öltözött menyasszonyok várnak, hogy kis kosaramba szedjem fürtjeiket. Minden évben szedtem bodzavirágot, mert szereti a családom a szörpöt. Ha sikerül két kosárral szedni, akkor teánek is szárítok belőle.
Régen egy tanárnő mondta, hogy a tányérnyi virágból palacsinta tésztával illatos édességet süt. Nagyon fínom, megpróbáltam én is. Leginkább mégis szörpöt készítünk belőle.
Ha hígabb recept szerint készítem a szörpöt, akkor már 3 nap múlva pezsgőt ihatunk, de ha sok cukorral tömény szörpöt főzünk, akkor akár egész télen lesz gyümölcslénk.A legnagyobb elkészített szörp mennyisége 10 liter sűrű főzet volt. Örültek az unokák, mert mindegyiknek tudtam adni belőle.
A bodza szép fehér és illatos virág, nagyon sok értékes anyag van benne azonkívül, hogy üdítő, kellemesen jó ízű.Gyógyhatású növény.
Ősszel, ha megterem rajra az apró fekete bogyó, lehet lekvárt főzni belőle. Ez már nehezebb munka, mert mindent megfog,ruhát, edényt, és a vödreinkkel járatlan terepen kell gyűjteni.Egyszer szedtem egy nagy kosárral, de a jó Isten vigyázott ránk, mert a mérgező fajtából gyűjtöttem. A gyalogbodza ugyanis nem ehető.
A keserédes lekvárja viszont azok számára is jó hatású, akik valamilyen okból nem ehetik a szőlőcukortól édes egyéb gyümölcs lekvárját.
Azt gondolom az idén csak gyönyörködni fogok a szép látványban, nekem ez is gyógyír.

Orsi szülinapja

Érettségi szünet volt, de ügyeletet tartottunk. Rózsával a Városligetbe vittük az osztályainkat, és ott a szabadban jó ízűt játszhattak a gyerekek.Tízóra felé kijön az egyik tanító néni, hogy hírül adja, megszületett az első unokám. Kislány, Orsi a neve. Annyira örültem, / mindegyiknek!/, hogy ott hagytam a gyerekeket a munkatársamra és sietve utaztam Szegedre, ahol már várta a nagyit a kisbaba. Nekem akkor örömömben úgy tűnt, hogy egészen rám hasonlít.
Később laktak nálunk szüleivel együtt és Orsika felejthetetlen élménnyel gazdagította az életünket.Aranyos mondásait emlegetjük, amikor meglátogatnak. Délelőtt a férjem, tanítás után meg én vigyáztam rá. Az emlékeink csak a mieink, mert ő ezekre nem emlékezhet, mégis vele kapcsolatban figyeltem meg, hogy a kisbabák is emlékeznek azokra az időkre, amelyeket szavak nélkül élnek meg. Érdemes megtölteni szívüket és értelmüket szeretetünk minden jelével, simogatással, dallal, mesével és jóféle pudinggal.
Sokat énekeltem neki. A "Hol jártál, báránykám?" kezdetű dal mindig megnyugtatta, vagy elaludt tőle. Szinte folyton az ölemben volt, de csak azért, mert szeretett velem lenni. A meggyszósz volt a kedvence, meg a bundás alma. Különben nem volt nagy evő.
Tanítottam táncolni is. Tünemény volt, ahogy aprócska lábait ritmikusan rakosgatta a "Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni" gyermekdalra.
Most visszatér a múlt, és kicsi gyermekeiben fedezem fel az édesanyjuk kisbaba korát. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy láthatom őket.
Boldog szülinapot kivánok, Orsika!

Mifi barátsága

Tegnap találkoztam régi barátnőmmel, aki mindig megkeres, amikor Budapesten jár. Együtt töltöttük diák éveinket és nagyon megszerettük egymást. Ő Kassára ment férjhez, ezért ritkán beszélgethetünk. Ha találkozunk úgy érzem, mintha egy nap sem telt volna el, pedig már 55 éve végeztük el a tanító képzőt.
Nézegettük a családi fényképeket, gyerekeink, unokáink mosolyogtak ránk, szemük ragyogásában benne volt a dicséretünk.Már dédunokáink is vannak, egyik édesebb, mint a másik. És szépek, okosak, jól neveltek, mert nekik ez a dolguk.Büszkék voltunk rájuk!
A múlt vonzása erősebb volt a jelennél, és mi hamar ott találtuk magunkat a második padban Gizivel és Gabcsival. Négyen ültünk együtt. Az ötvenes évek elevenedtek meg bennünk. Felejhetetlen tanáraink, tanítottak rendre és munkára, sokat köszönhetünk nekik. Nevetve meséltük a diákcsínyeket, a puskázások történeteit. A leg élesebb emlékek  az akkori hiányokhoz kapcsolódtak, persze már csak nevetve. Mert milyen vicces lehetett a fűtetlen iskolában 10perces órákon tanulni a törit, meg a bioszt, és kesztyűben jegyzeteltük Ági néni híres mondásait. A tantermet csak a második évben parkettázták, és akkor szocialista megőrzésre nekünk adták. Minden szombaton felsikáltuk, beeresztettük viasszal és kezdődött a tánc. Vikszeltünk, és ezt Cinci eget verő zongorása kisérte. Mennyi emlék kapcsolódik a menzához, hiszen mindig éhesek voltunk. A tandíj előteremtése nagy gondot jelentett, taníványoztunk, kézimunkát készítettünk, vagy árultuk a dolgainkat. Sok megalázó emlékünk van erről, de már egyik sem fáj.
 A nehézségektől megedződtünk. Megtanultunk egyszerűen és szerényen élni, mert nem is volt más választásunk.
Gyönyörűen sütött a nap a Westend tetőteraszán, és mi hálásak voltunk, mert ilyen különleges helyen beszélgethettünk. Amikor megpróbáltam felállni, Mifi anyásan segített, belém karolt, hogy el ne essek. Ilyen gondoskodó volt mindig!
Minden találkozás után megállapítom magamban, hogy mekkora ajándék egy hűséges barát, akivel csendben is egyet gondolunk, ugyanazon a dolgon nevetünk és sírunk.
Nekem ő jelenti a közös sors, az azonos emlékek, a megértő barátság megszemélyesítőjét. Szeretjük egymást!

Kendercérna

Szombaton Vasvárra kirándultunk a gyülekezettel és megtekintettük a Domonkos rendi kolostort.1249-ben alapították, de már régen nem laknak benne szerzetesek. Az egyik szobát interaktiv helyiségnek alakították ki, ahol régesrégi szerszámok, használati tárgyak álltak, és kezünkbe foghattuk őket. Az egyik kisfiú a sisakot húzta a buksijára. Jól nézett ki a kis vitéz. Az egyik sarokban egy vetélőre tekerték a színes gyapjú fonalat, és én azt mondtam a barátnőmnek, hogy ez a tiloló. Hol homályosodott el a régi idők kender termesztésének eleven élménye? Mikor fakult meg a kérges kezű drága nagymamám mestersége ennyire, hogy a szerszámait is összetévesztem? Ezzel az írással kérek bocsánatot tőle.
A Bakonyban egy parányi földön kendert termesztett a mama.Aratáskor akkora kévéket kötött a méteres növényből, amekkora elfért egy markában.Biztosan nehéz volt kihúzni a gyökeres növényt, ha azt mondták a műveletre, hogy nyűvik a kendert. A kévéket egy mocsárba temette, amit kenderáztatónak hívtak.Néhány napig rothadt a kender fás,kemény szára. Ezután hazavitte(!) és a kerítés mentén felállítgatta a kévéket, hogy megszáradjanak. A kévéket forgatta is, mert mindegyik oldalnak törhető száraznak kellett lennie.
Ekkor vette elő a tilolót. Törte, törte a kenderszárakat, amíg csak selymes szálak maradtak.Porzott a száraz kéve, és hullt az ezüstös törek a földre.A kócos szálakat a gerebenen fésülte meg. Húzta, csapkodta teljes erejéből az engedetlen kenderkócot, hogy egyszercsak fényes, síma szálak maradjanak a kezében. Rokkához ült és a lába a rokka forgásáról gondoskodott, a keze meg a cérnát pödörte. Mennyit kellett sodornia a szálakat, hogy egy orsó cérna elkészüljön! És mennyi pénzt lehetett vele megkeresni? Annyi cérnát pödört a mama, hogy a keze teljesen megmerevedett. Kis, bütykös, marokra-merevedett keze volt. Cipócska a rokkához görbült, én meg azt hittem, hogy egy kicsit púpos szegényke.
A pápai vargák és a suszterek szerették az ő cérnáját, mert síma volt, könnyen varrtak vele.
Mit meg nem adnék egy spulni mama-sodorta cérnáért!De ő régen meghalt, nem maradtak meg a szerszámai, sem a konyhai eszközei, sem a szövés-fonás kellékei.
De ha kenderzsák kerül a kezembe,- manapság divatos a rusztikus anyag,- akkor forgatom a kezemben, és a szívem azt súgja, hol van ez attól, amit a te mamád szőtt a maga-termesztette kenderből!Mert abból akár vitézi vászonköpeny is készülhetett volna! Vagy csuha a domonkos rendi szerzeteseknek.

A strucc

Nagyotmondók régen is éltek az országban. Biztosan Spanyolországból jöttek, és Don előnevük volt, mint Cervantes hősének, vagy német földről, ahol a Grimm fivérek ámították a népet rettenetes meséjükkel,de az is lehet, hogy angol erdőkből telepítették ide igazságot tevő Robinjukat.
Tegnap Vasváron egy strucc meséje kápráztatott el. Valaki, valamikor el tudta hitetni a hallgatóival, hogy a strucc megemészti a vasat, képes legyőzni egy lovas hadsereget, és ha akarja, ébresztőórákat eszik, hogy alkalmas időben berregjen, és jól megijesszen minden ellenséget. Azok az ártatlan idegenek, meg képesek félelmükben elfutni. Harc sehol.
Aztán a mondák beivódtak az emlékezetbe, és öröklődtek nemzetségről, nemzetségre.Címerállattá váltak, és nemzeti büszkeséggé, pedig nem is élt nálunk egy madár sem.
Egyszer a tanítványaimmal Kőszeg legdrágább cukrászdájába vittem, mert meg akartam ajándékozni őket egy szelet finom tortával, és hihetetlen, a cukrászda neve ez volt: STRUCC.
De a történet igaz és a torta is kitűnő volt. Szóval vége a mesének! Nem kár érte?

Gazdag hazám

Tele van a szívem örömmel, mert tegnap újra felfedeztem, hogy milyen gazdag az én kedves hazám. Kislány koromban még tudtam. Amikor egy szem krumplit sem lehetett kapni Budapesten, a nagymamám fűzfakosárban küldte nekünk a pirosbélű körtét, a szívkrumplit, a fehérszemű, pattogatni való kukoricacsöveket, és az édes céklát.Neki mindig volt, mit adjon, mert olyan gazdag földön élt. Csak elvetette a kendermagot és nyár végére szőhette a kendervásznat, amikor már zsákban volt a krumpli, a répa és a cékla. Halomban várta a kukorica a morzsolást és az éhes libákat. Azok kicsit többet is kaptak, mint amennyit szerettek volna enni, de szép nagy hízott májat adtak a mamának. Aztán, az erdő!
 A mamám kincsestára!. Kora reggel kötényébe szedte a csiperkét, a vargányát, meg a többit, volt ebédre való, meg a piacra. Köpülője vajat vert, máktörője édes, friss mákot. A mama olyan gazdag volt, amilyen gazdagságot lassan elfelejt az én boldog népem. Vetett és megtermett az eledele. Szőtt és nem kellett ruhát vennie. Szült és volt 12 gyermeke.
Tegnap azon a földön jártam, ahol az agyag selymes, a hegyekben kincs lapul. Hogy milyen ügyes kezű munkások lakják ezt a vidéket, azt Herenden láttam meg. Átlátszó porcelán, áttört falú vázák, kecses szobrok kerültek ki a kezük alól. Királyi ajándéknak való szépségek. Ott termett minden, azon a földön, a földpát, a kaolin, a homok, meg a művészet. Hát nem gazdag az én hazám?
Büszke voltam, mert a Welsi hercegnek olyan nászajándékot küldött a népem, amelyet mindenki meg fog csodálni a palotájában. Viktória mintás étkészletet.
Amíg kihúzott háttal csodáltam a magyar ember tehetségét, arra gondoltam, kötelezővé kellene tenni az ország minden lakójának, hogy kiránduljon Herendre. Hogy ők is kihúzzák magukat, és felemeljék a fejüket, hiszen mindnyájan ennek a kincses országnak vagyunk a gyermekei. Csak vetni kell, szőni és szülni, mint a nagyanyám.

A kecses templom

Napok óta készülök beszámolni tündéri dédunokáimról, név szerint Pirkóról, aki két éves,- kicsit több-, meg Tardosról, aki fél éves kisbaba.Nagy szeretettel vártam őket, és egészen megható módon szeretnek. Tardos megismer, és kacag, ha meglát. Gyönyörű kisfiú, barátságos és nyugodt. Már mászik és felül. Erős, férfias és nagyon szeretni való. Az én látogatásam lehet, hogy keveset érnek, de nagyon szeretném, hogy emlékezzenek rám, és valami keveset taníthassak nekik. Orsika, az unokám, jól felmérte a helyzetet, és megfelelő foglalkozást talált ki nekünk.Tardosnak utánzós gyermekdalokat éneklek, Pirkóval rajzolunk, nyírbálunk, hajtogatunk, ezt nagyon szívesen végzi ő is, miközben beszélgetünk egy témáról. Most a balatoni nyaralásukat ismételtem át,és a beszélgetésben szerepelt vitorlás hajó, komp, apa, anya, kislány, kistestvér és természeretesen a kis maci. Együtt mentek Tihanyba, ahol KECSES tornya van a templomnak. Ettől a kifejezéstől elakadt a lélekzetem. Gyönyörűen beszél, és irodalmi szókinccsel fejezi ki magát. /Remélem a szülei leírják a mondásait, mert tüneményesek.Bár két ilyen iciri piciri baba mellett nehéz lehet erre időt találni./
A hajtogatott kishajóba beszállt a család, és a hullámzó Balatonon utaztak. A tihanyi templom papír modellje nyitott ajtókkal várta őket, és mehettek misére. A maci jól viselkedett a templomban.
 Boldog dédimama vagyok, mert láthatom őket és ha törni is kell a fejemet, hogy eszembe jusson valami tanulságos és szórakoztató játék kicsi unokáimnak, valahogy mégis összejön.
Ezzel a bloggal nem vagyok megelégedve, mert oly sok gyönyörű élményt kellett volna leírnom, de csak ilyen szegényes, egyszerű mese született. Majd igyekszem utolérni Pirkót.
Naponta hálát adok értük a jó Istennek és megköszönök minden velük töltött órát! 

Gyöngyfűzés

Egészen biztos, hogy ha a régi gyöngyeim lettek volna a krakkói bőrdobozban, a hamis EL-MŰ munkások nem vitték volna el az ékszereimet. Tavaly augusztusban történt ez a szörnyű esemény, és még ma is sírok, ha eszembe jut, hogy a karikagyűrűm is odalett. Meg sok kedves emléket idéző drága kincs. Nekem az volt.
Gyermekkoromban is voltak ékszereim, azokat magam készítettem saját ötlet alapján. A régi láncaim is drágák voltak, de egészen más okból.
Egyszer az édesanyám egy segélycsomagban egy szép nyári ruhát kapott, de a fazonja miatt nem akarta viselni. Ujjatlan, vállpántos ruha volt, boleróval. Különleges selyemből varrták, és rám éppen illett. Nekem adta. Fekete alapon apró fehér virágok nyíltak rajta. Nem igazán tudtam, való-e nekem ez a szín, de nem azt a világot éltük, amelyben válogatni lehetett a színek között. Más ötletet találtam ki. Készítettem hozzá kiegészítőket, piros nyakláncot és raffia övet. Ezekkel már fiatalos lett a ruhám és "menő" lettem.
Este beáztattam egy bögre fehér babot, ami reggelre megpuhult és megráncosodott. Akkor a bab két csíralevele között átfűztem egy szál cérnát. Addig húztam a tűre a babokat, amíg elég hosszú lett a lánc. Hagytam száradni, és akkor körömlakkal befestettem.Csillogó piros nyakláncom lett. Kétsorosra fűztem és nagyon örültem neki.
Raffiaövet is készítettem még azon a délutánon,- ha jól emlékszem szombat volt, és vasárnap már fel akartam venni a ruhát-. Anyuka gyúródeszkájába szögeket vertem, egyik végébe is, meg a másikba is kb 8-10 db-t
 Rákötöttem a felvető szálakat, és beszőttem a keskeny csíkba a keresztszálakat. Hamar készen lettem vele. Az övet is megfestettem a maradék lakkal.Csatt helyett egy raffia zsinórral kötöttem össze a derekát.
Csinos lett az új ruhám, és büszkén viseltem a piros kiegészítőkkel.
Ha ennél drágább ékszereim nem lettek volna, akkor most nem kellene siratnom az elvesztett emléktárgyaimat, de jegygyűrűt is lehetett volna készíteni fehér babból? Vagy máshol van a baj gyökere?

Májusfa

A májusfa készítésének régi hagyománya van. A fiúk felszalagozott koszorút vittek a lányos házakhoz, és versengtek, ki készítette szíve hölgyének a legszebb májusfát, amelyet a lányok jól látható helyre állítottak ki. Nekem ilyen élményem nem volt, de láttam a svédek midszommar fájának készítését és ünneplését. Ez a szokás megfelel a mi májusfa állításunknak. A nyár közeledtét jelenti, a mezei munkák szorgos idejét, amikor nem lesz idő szalagos koszorút fonni.

Mi  most egy fűzfa vesszőből tekert koszorúra kötözgettünk színes szalagokat. Városi májusfa. De örültünk neki, és a színes szalagok a régi május elsejéket is felidézték. Felvonulással egybekötött vidám, virslis, lufis ünnep volt. A Városliget megtelt piknikező családdal. Akkor láttam a fákon lengő papírcsíkokat.
A svédeknél a lányok gyűjtik a virágot az erdőben, és abból fonnak koszorút. Kettőt. Két óriási, kocsikerék nagyságú koszorút. A fiúk egy hatalmas  fenyőfát vágnak ki, és lecsupaszítva felállítják a tisztás közepére. Akkor már rajta van a két koszorú. Ezután kezdődik a mulatság, étel, ital, tánc.
Érdekes ünnepeket tartottak régen és talán még ma is vidéken, de a városiasodás szürke madarakká változtatott minket. Minden lehetséges módon szeretném őrizni a múlt színes emlékeit, hogy ha már madarak lettünk, legalább tengelicék legyünk!.

Angol óra

Már néhány hete játszom a lehetetlennel, és az internet segítségével angolozgatok. Akárhányszor rákattintok a napi leckére, eszembe jut gyermekkorom angol tanulása. A Vakok Intézetébe jártunk alsó tagozatban, mert a Damjanich tanítóképző épületét lebombázták, és ez az iskola adott egy emeletet nekünk.Mi a biológia szertárban kaptunk helyet. Óriási sas üldögélt felettünk két méteres kitárt szárnyával, úgy féltünk tőle, hogy a tanító bácsinak nem is volt velünk gondja. A legjobb barátnőm édesanyja volt az intézet gondnoka. Ott laktak a szolgálati lakásban.Gyakran játszottunk náluk. Editkét hamar nyelvtanulásra fogta az édesanyja, ez nem is jelentett nagy gondot, mert a tanárok között talált egy kiváló angol tanárt. Ő tanította  Editkét. Nagyon fájt a szívem, mert a leghőbb vágyam az angol tanulás volt, de erre gondolni se mertem. Az édesapám hadifogoly volt, és a minden napi eledel előteremtése is nagy gondot jelentett.
Anyukám elég életre való nénike volt, azt tanácsolta, kérjem meg a tanár urat, hogy beülhessek az Editke órájára, meg se pisszenek, nem leszek a terhére. Én meg annyit tanulok, amennyit csak bírok. Mindezért havonta süt neki egy tepsi süteményt. A tanár úr nagyot nézett, amikor előadtam a kérésemet, és megengedte, hogy hallgassam a tanítást. Nem sokáig élvezhettem a tanulás örömét, mert a leckék valamilyen oknál fogva megszűntek.
Az életem folyamán többször neki veselkedtem a tanulásnak, és ma is szeretném gyarapítani icinke-picinke tudásomat, mert nincs annál nagyobb élmény, mint érdekes témáról beszélgetni valakivel, az ő anyanyelvén. Pl. angolul. Élvezem azt a lehetőséget is, hogy elkalauzoljak idegeneket a városban, és közben egy-két kedves szóval megtudakoljam, miért is jöttek hazánkba, mit szeretnének látni, és hogy érzik magukat. Többször sikerült megható beszélgetésbe kerülni túristákkal.
De ez a tudás mégis csak nagyon kevés, és már nem is remélem, hogy sokra viszem. De meg kell próbálnom, mert nem tudnék meghalni sem, ha nem tennék meg ezért mindent.
Szeretném, ha minden gyermek hallhatná az én első órám történetét, és nem csak azért, hogy jót derüljenek rajta. Bár azt is szabad!

Édesanyám köszöntése

Már nem tudom neki személyesen megköszönni mindazt, amit értem tett, de írásaimban olyan elevenen szerepel, mintha velem élne ma is, illetve él is, mert csak az hal meg, akire nem gondolnak. Ő pedig pillanatonként velünk van.
 Egyszerű néni volt, de sokféle Isten-adta tehetséggel. Ezek közül a család szeretetét szeretném kiemelni. A háború alatt két hónapig nem volt semmi ennivalónk. Nem tudom, hogyan tartott életben minket. Apukám eltűnt a háború alatt, de anyuka olyan hittel tudta, hogy él, és hazajön, hogy az ajtót sem zártuk kulcsra, hogy azzal se teljen az idő, ha bekopog. Csodával határos módon teremtett élelmet számunkra. Addig soha nem evett egy falatot sem, amíg mi ettünk. Sokszor nem maradt neki. Megkötötte, megvarrta a ruháinkat, és kis herceget és hercegnőt varázsolt belőlünk a tehetségével.
Aztán négy és fél év után hazajött a mi drága apukánk és amit anyuka tett érte, azt talán meg sem érti senki. Megpróbálta pótolni szegénynek az elvesztett éveket. Hitte, hogy sikerül.
Az ő hite alapozta meg az enyémet, és olyan tulajdonságok épültek a lelkemba, amelyet kevesen mondhatnak el. Mindent átadott, amit tudott, találékonyságot, ügyességet, alkalmazkodó készséget, gazdálkodó gondolkodást és hűséget.
A jó Isten akkor áldott meg legjobban, amikor a Tóth Mária, Horváth Józsefné kislányának teremtett meg engem.
 Köszönöm Istenem az édesanyámat!
 Legyen békés nyugodalma szent országodban!

Ballagás

Április 30-án ballagott Julika unokám és május 2-án el kezdi az érettségi vizsgákat.Szerettem volna valami személyes ajándékot adni a felnőtté váló ifjú hölgynek és addig keresgéltem a szívemben, amíg megtaláltam egy különleges emléket, amelyre néha visszagondolhat majd ha rám emlékezik.
1956-ban voltam 18 éves és ezért annak az évnek az eseményeiből fűztem ballagási csokrot.Néhány időpont, amely azóta történelem lett, de akkor egy jóslat tartotta fogva  remegéshez szokott lelkünket. Januárban megmozdult a föld és és éppen egy konyhaszekrény párkányán egyensúlyoztam egy üres paradicsomos üvegért. Iskolai kirándulásra készültünk, és ebben csak az az érdekes, hogy érettségi évemben még nem ültem buszon és nem láttam a visegrádi várat. Az üveg teánek kellett. Még soha nem sétáltam hóban, és nem ismertem a tél örömeit. Sok oka volt.
Aztán jött a tavaszi árvíz, a szuezi válság, ősszel a forradalom és az orosz megszállás. Ezekről az eseményekről eleven emlékeim vannak, amelyek nagy részét már humorosnak találom. Például anyukám a forradalom hírére 30 kg sót vett, nehogy mégegyszer előfordulhasson velünk, hogy hónapokig sótlanul együk a főtt krumplit. '45-ben ugyanis így történt. Már könnyezek anyuka izgalmain, mert amit tett értünk a háború idején az több volt, mint amit el lehetne képzelni. Nem elég hozzá a fényes fantázia és a történelmi ismeret. Abban az esztendőben kérte meg a kezem egy kedves, okos, hívő fiú és én boldogan mondtam ki az igent. Október 21-én tartottuk meg az eljegyzést és december 16-án az esküvőt. Regényes történet két szerelmes fiatal életének első idejéről, amelybe benne van a kijárási tilalom, a meserlövészek cél tévesztett akciója és az orosz tank kísérete a Lenin köruton.Hát ezekről írtam kicsit részletesebben, és melegebben, mert még mindig átforrósodik a szívem, ha visszagondolok akkori magunkra és a hitünkre. Abban az évben érettségiztem, 11 tantárgyból és minden tantárgyhoz egyenként 20 módszertani tétellel. Isten segítségével sikerült. Állást kaptam és kiállították a munkakönyvemet, amelyben fogadalom is szerepelt a szocialista hazához. Ugye, milyen humoros lett az egész?. De nekem ez volt az egyetlen életem!
Nem világ vége volt, amikor 18 éves lettem, csak a gyermekkorom ért véget, kissé romantikusan és nagyobb részt remegő szívvel. Elballagtam az én személyes élet útamra. De hát ezzel így vagyunk mindnyájan, nem?