Nem szoktam megfigyelni a szarkák lábát, nem is a madarakról szól ez a történet, hanem egy gyönyörű kék virágról. Nem sokára tele lesz a környékünk ezzel a vadvirággal, és amíg nem jönnek a fűnyírók, addig annyit szedhetek, amennyit csak bírok. Minden évben nagy csokrot gyűjtök. Egyrészt, mert szeretem a vadvirágot, de más oka is van. Nyolc éves koromban, a háború utóhatásaként nagyon rossz testi-lelki állapotban voltam, és az evangélikus diakonissza testvérek elhelyeztek egy "javító intézetben" Az egészségemet akarták megjavítani.A Sas-hegyen nyitottak egy otthont, ahol 24 kislány élt hasonló gondokkal, mint én. Nagy szeretettel gondoztak, finom ételeket főztek, és jó levegőn sétáltattak.Tanítottak a hit dolgaira, és a bibliai történetekre. Esténként szép történetet olvastak fel altatónak, és ha szükséges volt, leültek az ágyunk szélére és még beszélgettek velünk.Zsuzsa nővér sok időt töltött az ágyamnál. Ha jó idő volt, kirándultunk.A szabadság, a hegyi séta, a futkosás és játék új élményt jelentett nekem.Kapaszkodtunk fel a lakatlan Sas-hegy fehér szikláin, és szedtük a virágokat. Akkor éppen a szarkaláb nyílt, és mind a 24 kislány megszedte a maga csokrát. Otthon a nővérek egy hatalmas vázába tették a virágainkat, aminél szebb csokrot nem festett művész. Ez a virág emlékeztet arra sok szeretetre, amellyel kihoztak a félelmekből, a gyengeségekből. Bátor, magabiztos kislányt kapott vissza az édesanyám.
A szeretet csodát művelt! Azt gondolom, háború nélkül is erre van a legnagyobb szükségünk.
Hár akkor rajta! Szedjünk szarkalábat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése