Már javában költenek a gólyák. Eszembe jutott az a mosolyogtató történet fiatal tanító néni koromból, amikor elfelejtettem megtanítani a "Gólya" című olvasmányt. Siettem bevallani bűnömet az igazgató úrnak, aki kedvesen megnyugtatott. "Ne féljen, Magdi! Azért mindnek lesz gyereke. Megnyugodtam.
Aztán Miskolcra utaztam, élt még az édesanyám húga, és meglátogattam. Hazafelé a vonatból láttam ezt a csodát. Augusztus vége volt, meleg, nyárvégi napsütés. Az ég tündöllő kéken ragyogott, a fény sziporkázott a forróságban. A búzatábla helyén száraz tarló jelezte, vége az aratásnak. De mást is láttatott. Legalább száz, de lehetett több is, fekete kabátos, piros csőrű gólya állt útra készen a tarlón. Az volt a csoda ebben a jelenségben, hogy az összes madár fél lábon állt, és a csőrük egy irányba mutatott. Mintha csak a vezényszóra vártak volna. " Indulunk, Délre!" Ki adta ki a vezényszót? És hogyan?
A vonat elkezdett pöfögni, a kerekek gurultak a sínen, és én ameddig lehetett, néztem a gólyákat. Aztán már csak az a kép maradt a lelkem vetítővásznán,amit akkor láttam. Látom azóta is, nem halványulnak a vándormadarak színei, sem a tisztelet, a felsőbb utasításnak, vagy belső kényszernek engedelmeskedő, okos madarak iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése