Tegnap találkoztam régi barátnőmmel, aki mindig megkeres, amikor Budapesten jár. Együtt töltöttük diák éveinket és nagyon megszerettük egymást. Ő Kassára ment férjhez, ezért ritkán beszélgethetünk. Ha találkozunk úgy érzem, mintha egy nap sem telt volna el, pedig már 55 éve végeztük el a tanító képzőt.
Nézegettük a családi fényképeket, gyerekeink, unokáink mosolyogtak ránk, szemük ragyogásában benne volt a dicséretünk.Már dédunokáink is vannak, egyik édesebb, mint a másik. És szépek, okosak, jól neveltek, mert nekik ez a dolguk.Büszkék voltunk rájuk!
A múlt vonzása erősebb volt a jelennél, és mi hamar ott találtuk magunkat a második padban Gizivel és Gabcsival. Négyen ültünk együtt. Az ötvenes évek elevenedtek meg bennünk. Felejhetetlen tanáraink, tanítottak rendre és munkára, sokat köszönhetünk nekik. Nevetve meséltük a diákcsínyeket, a puskázások történeteit. A leg élesebb emlékek az akkori hiányokhoz kapcsolódtak, persze már csak nevetve. Mert milyen vicces lehetett a fűtetlen iskolában 10perces órákon tanulni a törit, meg a bioszt, és kesztyűben jegyzeteltük Ági néni híres mondásait. A tantermet csak a második évben parkettázták, és akkor szocialista megőrzésre nekünk adták. Minden szombaton felsikáltuk, beeresztettük viasszal és kezdődött a tánc. Vikszeltünk, és ezt Cinci eget verő zongorása kisérte. Mennyi emlék kapcsolódik a menzához, hiszen mindig éhesek voltunk. A tandíj előteremtése nagy gondot jelentett, taníványoztunk, kézimunkát készítettünk, vagy árultuk a dolgainkat. Sok megalázó emlékünk van erről, de már egyik sem fáj.
A nehézségektől megedződtünk. Megtanultunk egyszerűen és szerényen élni, mert nem is volt más választásunk.
Gyönyörűen sütött a nap a Westend tetőteraszán, és mi hálásak voltunk, mert ilyen különleges helyen beszélgethettünk. Amikor megpróbáltam felállni, Mifi anyásan segített, belém karolt, hogy el ne essek. Ilyen gondoskodó volt mindig!
Minden találkozás után megállapítom magamban, hogy mekkora ajándék egy hűséges barát, akivel csendben is egyet gondolunk, ugyanazon a dolgon nevetünk és sírunk.
Nekem ő jelenti a közös sors, az azonos emlékek, a megértő barátság megszemélyesítőjét. Szeretjük egymást!
"Megtanultunk egyszerűen és szerényen élni..." - erről jutott eszembe a menyegzőnkre kapott ige, békési barátnőmtől kaptam (és ő is Magduska!): "Nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel!" Hiszem, hogy föntről kapta, mert utólag láttuk csak, hogy erre az Üzenetre milyen nagy szükségünk volt! - Ennek 53 éve, és azóta is tart a barátságunk. - Még egy barátnőmet említem meg, akivel szomszédok voltunk, együtt indultunk iskolába, és együtt jöttünk haza, a 7 km-es úton felmondtuk egymásnak a leckét, a verseket, mire hazaértünk tudtuk a másnapi leckét. A magyar tanárnak kedvencei voltunk, így szólított bennünket: Annucka-Julicka. Köszönöm, hogy elém-hoztad régi barátnőimet, sőt Alt Sándor tanár urat, aki az emlékkönyvembe ezt írta (1951-ben!): "Hallgasd atyádnak bölcsességét, és anyádnak oktatását el ne hagyjad." (előző oldalon édesanyám verse volt!
VálaszTörlés