Mostanában kiesnek a kezemből a tárgyak. Nemrégen egy zöld üveget törtem össze.Amíg söpörgettem a szilánkokat, eszembe jutott, milyen sok örömet szerzett nekem régen a színes üvegszilánk. A Közlekedési Múzeum ónberakásos ablakait vitte százfele a háború szele, és mi kincsvadászok hamar felfedeztük a törött cserepeket. Azt játszottuk az éles szélű üvegdarabokkal, hogy Napországban járunk, és ki-ki elmondhatta, mit lát ott.Mindegyik szín más mese lehetőségét nyújtotta. Élveztük a romokon nőtt virágokat.
Kezembe vettem a frissen tört üveg darabját, és kiültem vele az erkélyre. Szemem elé véve néztem a világot. Az erdő tavasz zsenge hajtásai még zöldebbnek látszottak, foltjai magason és kereken, világosabban és sötétebben festették meg az erdőt, épp úgy, mint ahogy régen lehetett, amikor még vadvíz ország volt Káposztásmegyer. A nyírfák és más mocsári növények ontották az illatot és a fehér vattahajat. Nem prüszkölt tőle senki. A fákon zöldek voltak a fészkek és kéklábú, zöldszárnyú madarak röpködtek az ághegyeken. Népdalt súgott a szél, és hallani lehetett a "Várj madár, várj! dallamát. Zöld volt az ég, bár világosabb, mint az alatta húzódó erdő. Sárgás színt kevert bele a Nap.Éppen ilyen színű volt a korházban a függöny és minden bútor. Azt mondják, ez a zöld nyugalmat áraszt és reményt kelt.
A nyugalmat megtaláltam, de a reményért küzdeni kell. Nem szabad feladni soha! Mindnyájunknak vannak gondjai, de bízni kell a megoldás lehetőségében. És persze mindent meg is kell tennünk ezért!
Szeretnék zöld üveget tartani minden embertársam szeme elé, hogy zöldben lássa a világot, hittel a jövőt, reménnyel az életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése