A tegnapi napom várakozással telt. Kicsit nagyobb jelentőséget tulajdonítottam egy telefonhívásnak, mint valójában volt.55 évvel ezelőtt tanított növendékem hívását vártam. Tudom biztosan, hogy nem felejtett el, mert ezt kifejezte a nyugdíjazásom reggelén. Korán bejött az iskolába, és az asztalomra tette a gratulációját. Nagyon meghatódtam tőle, mert akkor 40 éve nem találkoztunk. A köszöntés a Karácsony Sándor díj átvételével volt kapcsolatban.Majdnem nagyobb jutalomnak tekintettem a köszöntését, mint magát a kitüntetést.Vele ugyanis akkor régen volt némi gondom.Az 1956- forradalom leverése után sokan siettek visszaszerezni megingott poziciójukat és ezért bizonyították a rendszer iránti hűségüket. A gyerekek között is megjelent a szülők gondolkodása. Ebből adódott a nézetkülönbségem vele. Akkor kezdő, sőt gyakorló éves tanító voltam, elég merész a hazafias véleményem kinyilvánításában. De nem lett baj belőle. Idő közben megérett az elvetett mag és én büszke vagyok a helytállásomra. Meg őrá is, aki megtalálta a nemzeti oldalhoz vezető utat, és most kiváló tudósként felnézhetek rá.
Hogy minek kezdtem keresni őt? A Virágos katedrám című elbeszélés kötetemet szeretnénk újra kiadni, elfogyott és keresik. Szeretnénk a mondanivalója miatt széles közönség elé vinni, de a terjesztés elég nehéz feladat. Ebbe a képbe került volna a híres tudós az ajánlásával.
Sok oka lehet, amiért nem hívott vissza és még nincs elkésve, de estére bennem világosan megfogalmazódott, hogy ha Isten jónak látja az új kiadást, vele, vagy nélküle is eredményessé teszi a munkánkat.
Isten többet adhat, mint egy nagy ember segítsége. Megköszöntem, hogy nem hívott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése