Tegnap Hancsikáék elvittek bennünket Tahiba, a nyári házunkba. Már nem tudunk kimenni egyedül, mert a hegyre nehéz felmenni. De most autóval, sőt, Mercédessel jutottunk ki. Minden zsenge zöld volt, a fák fehér virágban tündököltek, és a ház körül lengett a sok emlék.
Már nem szomorkodom, hogy csak ritkán jutok el, mert olyan szép időket töltöttem kint az unokákkal, hogy van mire gondolnom örömmel.
Sóskát találtunk a fűben, gyermekláncfű levelét szedtem salátának, és fűzfa ágakat vágtam húsvéti koszorúnak. A szomszéd telken kökörcsin nőtt, meg vasvirág, kéklett a lonc, és sárgállott az aranyeső.Gyönyörű volt minden!
Néhány apróságot hazahoztam, úgy gondoltam kint, hogy ezekre feltétlenül szükségem lesz mostanában. Kézimunkához való dolgok, régen elkezdett hímzések, varrások, nemezelő gyapjúk. Találtam egy kis bohócot, abból a túlélő fajtából, amelyet az édesanyám varrt 1945-ben.Megtanítottam az unokáknak is a készítését, hogy ne féljenek az életben, mindig találni egy jó megoldást.
Csalánt is szedtem, mert hajszeszt készítek belőle. Egy befőttes üveget tenyomkodtam friss csalánnal, és szesszel leöntöttem. Jól lezártam. Három hét múlva leöntöm a szeszt, már ami marad, és kész is a hajnövesztő csoda szer. Már kipróbáltam a családban, és bevált. Most egy kedves barátomnak van szüksége rá, mert a kemoterápia tönkre tette a haját. Remélem segíteni fog neki is.
A finn szakácskönyvemben a 146 receptből legalább a fele csalános, jobban meg kellene becsülnöm ezt a vitaminbombát. Na majd ezután!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése