A tegnapi ihletett lelki gyakorlatomat elfújta az internet ellenszél, ezért ma megpróbálom felidézni a múltat. Sok éven keresztül indultam évnyitóra szeptember elsején. Mindig nagyon boldog voltam, de leginkább, amikor első osztályt kezdtem. Ha tehettem fehér ruhában jelentem meg, és napokig gyakoroltam a találkozást a gyerekekkel és a szülőkkel. Majdnem mindig akadt egy, két gyerek, aki hisztizett, vagy nem akart bejönni, vagy nagyon szorongott. Mindegyik másként élte meg a korszak váltást. Jól jött, hogy sikerült őket bevonnom az ünnepi hangulatba. Néha azt kértem tőlük, hogy vigyázzon a retikülömre, és hozza utánam, máskor más fontos feladatot bíztam rájuk. A nevüket megtanultam előre, és így szólítottam őket.
A legünnepélyesebb pillanatokat akkor éltem át, amikor az udvaron vezettem őket az egész tanulósereg előtt. Egy szál szegfűt kaptak tőlem azt vitték a kezükben, és így álltunk a dobogó elé. Ekkor felhangzott a Himnusz. Megható pillanatok voltak!
Már régen nem kezdek szeptember elsején új tanévet, de jó visszagondolni 40 szép tanévre.
Most magamban éneklem:Isten áldd meg... de így folytatom: a mostani diákokat, szülőket és az egész magyar népet, hogy jobb sorsra ébredjen a magyar!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése