Nagyon szeretem az erdőt. Ezt már mindenki tudja rólam, mert annyit írok róla. Ezen a hűvös, kissé barátságtalan októberi délutánon visszagondolok azokra az őszi napokra, amikor a tahi nyaralónkból kirándultam a közeli erdőbe. A fenyő illatú tiszta levegőben akkor is gyönyörűség lett volna sétálni, ha nem találtam volna ezer apró kincset. Nekem ugyanis kincs a toboz, a szép síma kő, az érdekes faág, a fenyőkín fekete gallya.
De mégis a gombák bűvöltek el egészen, mert a fenyőtinorrút, a vargányát és az őzláb gombát biztonsággal felismerem és le is mertem szedni. Illetve vágni, mert a gombát késsel kell levenni a tönkjéről, hogy a töve megmaradjon, és máskor is legyen rajta rántani való falatka.
Az út elején állt egy somfa, vagy bokor, amin temérdek sötétpiros gyümölcs termett, és ahogy megérett, azonnal le is potyogott. A kosaramba onnan szedtem fel.Évekig volt soma kamrámban, szörpöt, dzsemet főztem belőle. Egyik évben svéd barátnőmmel kimentünk egy igazi vadregényes erdőbe, áfonyát szedni. Ez volt az igazi gyönyörűség! Annyi áfony termett, hogy egy viszonylag kis terepről 8 kg áfonyát szedtem. Én egyedül!
Tőlük hallottam, illetve az ujságjukban olvastam, hogy a jó Isten ennyi és ennyi csipkebogyót adott az idén az erdőkbe, csak le kell szedni. Ne utasítsuk vissza Isten ingyen ajándékát!
Sajnálom, hogy már nem bírok gyűjtögető életet élni, de amikor még bírtam, megtettem, ami tőlem telt. A hecsedli lekvár szitája a tanúm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése